Sportszülőknek

Kedves (sport)Szülők!

Sokan kerestek kérdésekkel egész évben, ezért ezúttal sportpszichológusként (edzőként és szülőként is megtapasztalva) összeszedtem néhány tanácsot, mi az, amiben a segítségére tudtok lenni a gyerekeknek és melyek azok a szokások szülőként, amelyek minden jószándék ellenére nem bizonyulnak hasznosnak.

Rengeteg kutatást végeztek már az elmúlt évtizedekben sikeres sportolókat vizsgálva, és arra az egyértelmű eredményre jutottak, hogy a sikeres – 20 év feletti válogatott - sportolók az alábbi közös jellemvonásokkal rendelkeznek (Gyömbér, 2012) :

• az adott sportág (megszállott) szeretete
• elköteleződés
• koncentráció
• hibákból való tanulás képessége
• szorongáskezelés
• kitartás

Ugyanezen sportolók körében végzett kutatás alapján, amelyet a nemzetközi vizsgálatok is alátámasztanak, megkérdezték őket, miért kezdték el az adott sportágat, mi volt a fő motivációjuk 12 éves korukig? A sportolók az alábbiakat jelölték meg, ebben a sorrendben (amelyet a tapasztalataink is megerősítenek):

1. az adott sportág szeretete

2. jó társaság, barátok

3. versenyzés lehetősége (!)

A gyerekek – főleg a kisebbek – nem azért járnak elsősorban edzésre, mert az eredményesség lebeg a szemük előtt. A teljesítményigény kialakulása, a sportág melletti elköteleződés egy nagyon hosszú folyamat, amely minden kisebb-nagyobb versenyző esetében időtartamban eltérő mennyiségű és minőségű periódust ölel fel. Ahhoz, hogy sikeres sportolók legyenek a későbbiekben, az egyik legfontosabb, hogy kialakuljon bennük a csúcsteljesítményhez szükséges BELSŐ MOTIVÁCIÓ, másrészt megtanuljanak SAJÁT MEGKÜZDÉSI STRATÉGIÁKAT kialakítani és ehhez rengeteg versenytapasztalat – jó és rossz - szükséges fiatalkorban. Ezen tapasztalatok más-más arányban szerepelnek a sportolók pályafutásában, de hasznos minden kudarcélmény és ideális esetben - jól kezelve - fontos és nélkülözhetetlen építőelemei egy fejlődési folyamatnak. Azok a gyerekek, akik kevés kudarchelyzetet élnek meg sportpályafutásuk elején, vagy mindenki jószándéka ellenére akadályozva vannak abban, hogy önállóan oldjanak meg nehéz helyzeteket, a későbbiek során (pl.fiatal válogatottként, ahol "kiemelik" őket a megszokott, biztonságot nyújtó közegből) kerülhetnek nehéz helyzetbe, mert kitolódik az az időszak, amely a kudarckezeléshez szükséges saját erőforrások megismeréséről szól.

• A gyerek szemében a szülő az SZÜLŐ, anya és apa. Így az a legfőbb szerepe egy versenyen, hogy támogatóan, eredményességtől függetlenül feltétlen szeretettel álljon a palánk mellett vagy éppen a nézőtéren. Egy rosszul sikerült futam a gyereket is bosszantja, megviseli. Amennyiben önmagában is csalódottan jön le a pályáról és ráadásul az elsődleges "gondozó", a szülő is még bírálja / leszúrja (ez az edző feladata), előbb-utóbb kerülni fogja a versenyszituációkat, félve a kudarcélménytől.
• A futamok közötti és rendszeres vagy éppen otthoni hosszúra nyúlt szülői "hegyibeszédekkel" szintén többet lehet ártani, mint segíteni. A gyermek szemében a beszélgetésből sok esetben a tartalom mellett az is rögzül, hogy a verseny egy olyasvalami, amely a szüleimnek nagyon fontos. Ezen jószándékból folytatott, rendszeres beszélgetések melegágyai kisgyermekkorban a megfelelési- vagy teljesítménykényszernek, amelyek meg tudják keseríteni egy gyermek sportpályafutását.
• Ne legyen otthon állandó téma a verseny, a sport. Az otthonnak más a szerepe. Ha otthon is állandó beszédtéma a versenyzés, az edzések a szülők oldaláról, azzal ismételten tudattalan elvárások alakulnak ki a gyermekben, mert úgy érzik ezáltal, hogy a szülők életében a versenyzés és az eredményességem nagy jelentőségű.
• Ne járassuk pluszban "kiegészítő" erőnléti edzésekre a gyerekeket – 12 év alatt főleg ne - az eredményesség érdekében, hosszútávon többet árthatunk vele, mint segítünk. Minden ilyen esetben egyeztetni kell az edzővel! Tartsuk szem előtt, hogy ez a korosztály az adott tevékenység szeretetéért és a társaságért jár főként edzésre.
• Érdemes arról a szülői hozzáállásról is szót ejteni, akik – védelemből vagy megnyugtatásképpen - azt az információt adják rendszeresen a versenyzőnek, hogy mások (csapattársak, edzők, bírók, ellenfelek stb.) a felelősek egy rossz teljesítményért. Ezen gyerekek nehezebben fogják megtalálni a helyüket egy csapatban, automatikus reakciójuk lesz másokat hibáztatni, de ami a legfontosabb: nem tanulnak meg mihamarabb felelősséget vállalni saját teljesítményükért.
• Ne hasonlítsuk össze a gyermekünket SOHA más versenyzővel, még akkor sem, ha a saját korosztályáról van szó! Minden gyermek más genetikai- és szociális háttérrel, karakterrel, temperamentummal rendelkezik, mindegyik máshol jár az idegrendszeri vagy mozgásszervi fejlettség szintjén. Mindennek eljön a maga ideje, minden tégla a helyére fog kerülni, ha azt a gyerek is igazán szeretné, mert kialakult a belső motivációja.
• A jó társas kapcsolatok egy sportegyesületben fontosak, a 16 év alatti korosztályban kiemelt jelentőséggel bírnak a társas viszonyok. Sem edzőként, sem szülőként nem kell tudnunk mindenről, nem kell mindenhol ott lennünk, nem kell minden viszályt nekünk megoldanunk. De amennyiben olyan konfliktus alakul ki a gyerekek között, amely rányomja a bélyegét a sportteljesítményükre, mindenképpen jelezni kell az edzőknek. Dühből, negatív érzelmekkel a puttonyban nem jó versenyezni, mert máshol van a fókusz.
• A végső jó helyezésért nem a legjobb megoldás valamilyen ajándékot felajánlani a gyermeknek (pl. veszünk egy plüsst, ha dobogón leszel, kapsz egy cipőt, ha egyéni rekordot csinálsz). A gyermek szeme előtt ilyenkor a jutalom és a végső cél lebeg , elvész a fókusz a FOLYAMATról (pl.résen vagyok, hogy ne előzzenek meg kívülről, figyelek a külső él használatára stb.), másrészt, ha a futam közben olyan helyzetbe kerül, hogy realizálja, a felajánlott jutalmat már biztosan nem fogja megkapni, könnyebben feladja a teljes versenyt. Érdemesebb szülőként a küzdelmet, a hozzáállást jutalmazni.

Mivel tudunk segíteni?

• Egy rosszul sikerült futam után azzal segítünk szülőként a legtöbbet, hogy – ha erre szüksége van - röviden megvigasztaljuk a gyereket, biztosítjuk a szeretetünkről, majd bíztassuk arra, hogy menjen a gyerkőc játszani a saját korosztályával, csapattársaival. Egyrészt, mert kikapcsolódik, elterelődik a figyelme, másrészt megtapasztalja azt, hogy mások hogyan dolgozzák fel a kudarchelyzeteket. Ezek mind értékes tapasztalatok, amelyeket nem a szülőknek kell megoldani a versenyző és az edző helyett, hanem bíztatni a saját helyes megküzdési stratégiák kialakítására, amely ideális esetben mindössze ennyi kell legyen a gyerek részéről: oké, most nagyon rossz, helyén van, hogy rosszul érzem magam. Megbeszéltem az edzőmmel, tudom mit hibáztam, ha én hibáztam. Beteszem a tapasztalatok közé. Ennek most vége, jön a következő futam, előre nézek.
• Ha kisgyermekről van szó, puszta szülői jelenléttel. Lehetőség szerint hozni-vinni az edzésre és a versenyre, biztosítani arról, hogy a versenyen eredménytől függetlenül, az edzésen edzésmunkától függetlenül szereti őt a szülő. Az edzésmunka és a versenyteljesítmény bírálata, a szakmai tanácsadás, leszúrás az edző feladata.
• Nagyobb versenyző esetében, 12 éves kor felett egyre többször kell elengedni a gyermek kezét, főleg a versenyeken. Gyakorolni kell, milyen szülő nélkül elmenni egy versenyre és egyre többször egyedül megoldani helyzeteket, mert ezáltal is épül a gyermekek önbizalma.
• Az edzéseken közvetlenül a pálya mellett lehetőleg ne tartózkodjunk szülőként. Lehet a gyerekeket nézni csendesen, ugyanakkor az edzésbe való "bekiabálások", edzői utasítások átvétele vagy ismétlése aláássa a belső motiváció kialakulásának folyamatát.
• A gyerekek idegrendszere, gondolkodása rugalmasabb jóval, mint a szülőké. A sportban kialakult kudarchelyzeteket a szülők és gyerekek is közel azonos intenzitással élik meg, viszont a gyerekek gyorsabban túlteszik rajta magukat, míg a szülők legtöbbször még jóideig rágódnak a "mi lett volna ha…", kezdetű gondolatokon, sokszor akarva-akaratlanul negatív fényben előrevetítve ennek tükrében a gyermek következő 5-10 éves pályafutását :) Ha valami nem sikerült, nem érdemes rajta még hetekig bosszankodni.
• A gyerekek a megküzdési stratégiákat tőlünk, szülőktől is látják, átveszik. Tartsuk szem előtt, a gyerek utánzással tanul! Ha a szülőket nagyon megvisel egy rossz teljesítmény, amennyiben csalódottak és még hangot is adnak ennek, a gyereket is sokkal jobban és ugyanazon intenzitással meg fogja viselni. Azesetben, ha a szülők megélik a negatív élményt a gyerekkel együtt, majd a tapasztalatok tükrében továbblépnek és előrenéznek legyintve egyet, a gyerek is megtanulja ezen stratégiát rendszeresen alkalmazni. 
• Nem csak a megküzdési módokat veszik át a szülőktől automatikusan a gyerekek  - ami egy sportpályafutást illet - például a maximalizmust is. Amennyiben szülőként törekszünk a maximalizmusra, úgy a gyermek is akarva-akaratlanul csak a kiemelkedő teljesítményével lesz elégedett nem csak a versenyen/mérkőzésen, hanem az edzéseken is. Ez egyrészt nagyon jó hozzáállás tud lenni egy sportoló részéről, ugyanakkor a maximalista sportolók gyorsabban és tartósabban mélypontra tudnak kerülni egy sikertelennek vélt szereplés, vagy éppen sérülés után. Támogatni kell abban a versenyzőt nem csak edzőként, de szülőként is, hogy legyen türelmes önmagával szemben; nem gépek vagyunk, hanem emberek, minden erőfeszítésünk ellenére a sportolók teljesítménye hullámzó és ez így van rendjén. 
• Ha mi magunk, szülők is hajlamosak vagyunk a szorongásra, vagy voltunk gyermekkorunkban, tartsuk szem előtt, hogy örökletes jellemvonásról van szó. Ha a gyermekünk az, legyünk vele szemben türelmesek a versenyeken! Vannak gyerekek, akiknek döcögősebb utat kell bejárni a szorongáskezelésben. Kisgyerekek estében fontosak az edzői szavak, nagyobbaknál érdemes szakember segítségét is kérni szükség esetén.
• Az edző személyét, munkáját lehet bírálni, de sosem a gyerek előtt! Az edző-tanítvány viszony nagyon fontos. A versenyzőnek hinnie kell abban, hogy az általa edzéseken elvégzett energiabefektetésének lesz eredménye, bíznia kell abban, hogy jó helyen van. Amennyiben bármilyen probléma adódna az edzőkkel, jelezni kell, hiszen ő is ugyanazt szeretné, amit a szülők; a gyerek ki tudja hozni magából a tőle telhető legjobb teljesítményt edzésen vagy versenyen. Együtt tolják a nehéz csónakot.
• Végül, de nem utolsó sorban: minden 16 év alatti gyerek elsősorban GYEREK és nem sportoló. Sok esetben a sportszövetségek korai szelekciót alkalmaznak, ez a munkájuk. Ugyanakkor a szülő saját döntési jogköre, hogy miként vélekedik saját gyermekéről. A gyerekek versenyeztetése, sportja rengeteg anyagi- és energiabefektetéssel jár a szülők részéről, de ennek a ténynek egyetlen szülőt sem szabadna arra feljogosítania, hogy elvárja a gyerektől azt, hogy a fejlődési szakaszokat átugorva a fent felsorolt profi sportolói jellemvonásokkal és kész megküzdési stratégiákkal rendelkezzen.

Hibázni szülőként éri! Többször is, hiszen a szülők a legjobbat szeretnék sportoló gyermeküknek. Az már viszont nem jó, amikor RENDSZERESEN történik a fentiek közül jónéhány és a gyereknek nem csak a sport-, hanem már iskolai teljesítményére, hétköznapjaira is rányomja a bélyegét. Fontos tudatos szülőként jelen lenni sportoló gyermekünk mellett!

Közhely, de a gyerekek már nyertesek. Aki rendszeresen jár edzésre (kicsi vagy nagy, profi vagy amatőr), beépül a testmozgás és sport szeretete az életébe, a csapat, a sport pedig mindig erős védőfaktor, jó kapaszkodó (lesz) a kamasz- és felnőttkorban is. A sportban szerzett jellemvonások, élmények és barátságok pedig különlegesek és egy életre szólnak.

Moravcsik-Fecskés Orsolya

sportpszichológus